02.Chapter

Sziasztok, szóval, hosszú idő után (sajnálom) meghoztam a második fejezetet is! Nos, próbáltam minél izgalmasabbra, eseménydúsabbra írni, hát, hogy mennyire sikerült annak, azt majd ti eldöntitek!:) Köszönöm a pipákat, és az új féliratkozókat!x Nem is mondanék több mindent,
jó olvasást!:) 

Bonnie.xx

- Nyugi, megvagy! – nevetett Bradley. Csak pár másodperccel később tudtam ténylegesen felfogni, hogy elkapott. Lassan kinyitottam a szemem, és Bradleyvel találtam szembe magam. Két kezem a vállán pihent, míg ő a combjaimat fogta. Így kapott el. Felnéztem a nyitott ablakra, majd vissza Bradleyre, aki még mindig szüntelenül mosolygott.

- Akkor, esetleg.. leraknál? –kérdeztem.

- Oh persze.

Elindultunk a fekete autó felé, ami a járdán állt, benne a többi bandataggal. Bradley kinyitotta nekem az ajtót, és beszálltam hátra Tristan és Connor mellé. Őket igazán nem ismertem, de nem is szándékoztam a baráti körükbe tartozni, csak Bradley miatt viseltem el őket, és ezt ők is, én is, sőt még Brad is tudta.  Az út halálos csendben telt el, a zene a rádióban üvöltött, de a kocsiban senki nem szólalt meg, talán csak egyszer-kétszer James mondott valamit, mire mindenki rászólt, hogy az útra figyeljen.

- Minden rendben? – kérdezte Bradley, aki a visszapillantó tükörből nézett rám. Mosolyogva bólintottam, de az igazság az volt, hogy borzasztóan zavart már-már az aurámba mászó fiú mellettem. Istennek köszönetet mondva másztam ki az autóból, amikor megérkeztünk a Night’s klubb elé.

- Nekünk most mennünk kell, behangolni a dolgokat meg mi egyéb..

- Ne aggódj, elleszek. - ezzel ott hagytam Bradleyéket és sietősen a klubb bejáratához igyekeztem.

Nem voltam meglepve, amikor beérve a klubba, csak fiatalokat pillantottammeg, közöttük jó sok olyat, aki egy iskolába jár velem.

- Legalább van pár ismerős arc – motyogtam magamban, s átfurakodtam a nagy tömegen, akik valamiféle ’robot’ zenére táncoltak. Néha kaptam egy-két ’ Hé, vak vagy? ’ beszólást, amikor bele ütköztem az emberekbe, de a végén sikeresen eljutottam a bárpulthoz, ahol tökéletesen kiláttam a színpadra. A kólámat szürcsölgettem miközben próbáltam kizárni a körülöttem lévő pocsék zenét, a sok izzadt embert és a hatalmas nagy biztonsági őröket.

- Hé, arrébb mennél? Ez a mi helyünk! – zavartak meg a nem épp izgalmas tevékenységemben. Meg sem tudtam szólalni, csak felálltam, és elsétáltam, ott hagyva a 4 fiút, aki az előbb küldött el. Ismertem őket, de csak úgy látásból. Ők is valami banda, egy suliba járunk, de ők a ’menőbb’ réteg közé tartoztak, míg én az ’aljanép’ közé, így lehetetlenség volt, hogy a barátjuknak tekintsenek. Nem mintha akarnám. Kerestem egy másik helyet, ahol szintén láthattam a színpadot, közben az emberek lökdöstek, aminek következtében jó párszor kilöttyintettem a kólámat. Épp le tudtam ülni, amikor hirtelen az egész teremben felcsendült Bradley hangja, és elkezdődött a koncert...

 ○○○

- Jaj, ez nagyon jó volt! – öleltem meg a barátomat, amikor végeztek.

- Helló, mi vagyunk a(z) 5 Seconds Of Summer – szólalt meg a színpadon a következő banda. Pontosabban, akik elküldtek a helyemről. Azonnal elkezdtek valami lassú számot, mire mindenki felsikított a közönségből.

- Fúj! – kiabált be Tristan és James minden hangot túlkiabálva. 

- Ezt meg miért? – kérdeztem nevetve. 

- Majd elmondom – mondta Bradley, majd kezemnél fogva kihúzott a klubból. 

                                                                                               ○○○

- És, most hogy megyek be? – álltam a ház előtt.

- Nem hoztál kulcsot? Gratulálok! – mondta Connor.

- Elfelejtettem.

- Kopogj be!

- Mássz be!

- Az ablak még mindig nyitva van! – jöttek az „értelmes” ötletek.

Nehezen, de elküldtem a fiúkat, mondtam nekik, hogy majd a pinceablakon bejutok. Az ötlet nem volt rossz, eltekintve, hogy éjjel 3 óra lehetett, és vak sötét, amitől már alapból kiráz a hideg. Hátra mentem, oda ahol található a pincének az egyetlen kis ablaka. Lábammal kirúgtam a zárat, így az ablak, hangos nyikorgások közepette kinyílt. Elővettem a telefonom, zseblámpa gyanánt. Bedugtam az egyik lábam, majd a másikat, így félig bent voltam. Már csak le kellett ugranom. Ami talán az egyik legnagyobb félelmeim közé tartozott. Visszagondoltam arra, amikor az ablakból ugortam le pár órája. Ez végül is ugyanolyan. Csak itt nem fog Bradley várni, hogy a karjaiba zárjon. 

- Gyerünk Zoe – nem tudom, mikor szokok le erről, hogy magamat biztatom – menni fog, nem is olyan nagy táv. 1,2. – a háromig még kellett volna egy kicsi, esküszöm kimondtam volna, de ekkor valaki hátulról lelökött, így leestem a sötét pincébe. 

- A francba! - lassan felálltam, a fejemet fogdosva, közben szememet a telefonom keresésére indítottam.

- Hahó, van ott valaki? – kérdeztem, természetesen válasz nem jött. – Áu - mondtam még halkan, majd folytattam telefonom keresését.

Lassan indultam fel a lakásba, immár a telefonommal együtt. Nem akartam semmi hangzavart csapni, ha anyám felkelne, először is rablónak hinne, és talán ha „szerencsém lenne” leütne egy baseball ütővel, utána meg rájönne, hogy én vagyok és életem végéig szobafogságra ítélne. Nehéz volt eligazolódni a pincén, főleg sötétben, így csak az érzéseimben tudtam bízni, s az alapján tájékozódni.

- Kérlek, add, hogy itt legyen a kijárat! – ekkor hirtelen egy durva csörömpölés hallatszódott mögülem. Ledermedtem. Nem tudtam eldönteni, hogy fussak vagy maradjak, mivel lábam nem volt képes megmozdulni, így az utóbbi mellett döntöttem. Álltam egy helyben, a szívem a torkomban dobogott, a víz vert, s minden egyes kis neszre felfigyeltem. Vártam, hogy valaki előjöjjön a sötétből, s végleg végezzen velem. A pinceablakra visszatekintettem, ami be volt csukva.
- É-én nyitva hagytam – suttogtam. Újabb csörömpölés. Szememet becsuktam, és már biztos voltam benne, hogy csak perceim vannak vissza.

- She need’s a Wild Heart – kezdtem el halkan énekelni, ezzel nyugtatva magam. Eléggé fura, de tényleg megnyugtató volt. Közben arra gondoltam, milyen lesz, amikor holnap reggel megtalálják itt a holttestemet.

Az újságokban vezércikként ’A lány, aki kiszökött a barátja koncertjére, majd megölték.’ hát eléggé fájdalmasan hangzik…