01.Chapter

Helló Cuties! Elösször is, köszönöm, a sok-sok feliratkozót, úristen nem sokára 100! Hihetelenek vagytok srácok! Köszönöm a sok sok pipát, a kommenteket, és a díjat is! Fantasztikus,hogy ennyien kiváncsiak vagytok a történetre.Remélem nem okozok csalódást! Szóval, meghoztam az első fejezetet, ebben csak Bradley fog még szerepleni, Luke csak késöbb, ( a második részben,lel) fog bejönni a történetbe. Remélem nem lett túl unalmas! Kicsit hosszú lett, remélem ennek ellenére elfogjátok páran olvasni! Nem is mondanék mást, jó olvasást, csók<3
p.s.: a formázás a Blogger miatt eléggé gáz, kicsit zavaró is.sajnálom.x

Bonnie.x

*2 évvel előtte*

- Bradley gyere már! - sürgettem barátomat, aki mögöttem loholt, csurom vizesen.

- Hát veled meg mi történt? - kérdezem nevetve,miközben végig néztem rajta.

Bradley beszédre nyitotta száját,de nem jött ki rajta semmi hang - egyenlőre -, karját kitárta.

- Tudod, valaki egyedül hagyott a pataknál! - emlékeztetett. Igen, talán elfelejtettem,hogy ő is ott van,lehet segítenem kellett volna neki.

- Gyere már, nem érünk rá! - fogtam meg a kezét,és felfelé húztam az ösvényen.

- Minek hoztál ide?

- Fogd már be, elriasztod az állatokat! - emlékeztettem,hogy egy erdő közepén vagyunk. Hogy miért? Ez a rejtek helyem. Ha egyedül akarok lenni, mindig eljövök ide, és csak nézek ki a fejemből, hallgatom az állatok halk neszét, és a kis patakok csobogását. Eddig még senkinek nem mutattam meg ezt a helyet, de a legjobb barátomnak megakartam, ezért elhoztam.

Kézen fogva mentünk fel a hegy tetejére, ahol kilátással lehettünk egész Bibery-re. Bibery a hely, ahol lakom. Anglia egy kis falva. A falut körbe öleli az erdő, ami néha csodálatos néha pedig már zavaró.

- Hű, ez gyönyörű - szólalt meg Bradley,miközben szemével kémlelte a kilátást. Leültem a sziklára törökülésbe, és megvártam amig Brad is csatlakozik.
- Miért hoztál el ide?
- Megakartam neked mutatni ezt a helyet. Ha esetleg egyedül akarsz lenni, ide feljöhetsz. Egyedül lehetsz. Elzárva a világtól, senki nem zavar. Sőt, még tér erő sincs - mutattam neki mosolyogva a telefonom. 

 ○○○

- Megjöttem! - csaptam be magam mögött az ajtót. Cipőmet lerúgtam a sarokba és indultam is fel a szobámba. Az erdőn kívűl a szobám a másik hely, ahol egyedül tudok lenni. Hosszú hajamat megfogtam, és az egyik vállamra hajtottam, közben telefonomon pötyögtem. Amikor benyitottam a szobámba, anyukám ült az ágyamon.

- Mit akarsz? - kérdeztem.

- Hol voltál? 

- Mondtam,hogy Bradleyhez kell mennem!

- Miért? 

- Iskolai feladat - forgattam a szemem, mintha ez nem lenne ennyire nyilvánvaló.Persze, az igazság messze állt ettől, de máshogy el se mehetnék itthonról,hogyha nem hazudnám azt,hogy valami közös projekten 'dolgozunk'.

- Felhívtam Bradley anyukáját, és azt mondta, se ő se te nem vagytok ott, sőt, Brad azt mondta, hogy ti ide jöttök ' iskolai feladatot csinálni' - az utolsó három szónál nyuszi fület mutatott kezével. 

'Istenem Bradley, te sem tudtál volna jobb hazugságot kitalálni!' -mondtam magamban, közben azon pörgött az agyam mit találjak ki.

- Ö .. mi csak.. ehm - makogtam, de tudtam, innen nincs vissza út. 

- Zoe, azt hittem te sose hazudnál nekem! - remek, megint elérte, hogy nekem legyen bűntudatom miatta. 

- Ha megmondtam volna,hogy hova megyünk, el sem engedtél volna kapásból! 

- Hát most már sehova nem mehetsz el! - ezzel becsapta mögöttem az ajtót. 

Szememet becsuktam és elkezdtem számolni. ' 1, 2, 3, 4, 5, 6 ....'  Éreztem, hogy kezdek lenyugodni, szívverésem vissza állt a rendes tempóba, és a fülem sem csengett már olyan borzasztóan. Ezt a módszert még mama tanította nekem, azóta folyamatosan használom, és láss csodát, be is vállik. Leültem az ágyra és gondolkodtam. Nem volt kedvem semmihez, csak ültem és néztem ki a fejemből. Hol a falon a repedezéseket,hol pedig a szőnyegből kiálló szálakat nézegettem. Érdekesnek tűntek.Fél óra semmit tevés után elhatároztam, hogy kezdek valamit magammal. Na persze nem tanulni kezdtem, úgy éreztem, ha fegyvert fognának a fejemhez, akkor se lennék képes történelmet tanulni. Mi szükség van rá? Valaha is hasznát fogom venni ezeknek a baromságoknak, vagy csak úgy idő töltésből kell ott lennem mindennap az iskolában? Azt hiszem, erre a kérdésre sose kapom meg a választ.

 ○○○

- Gyerünk Zoe, válassz! Kék vagy zöld? - fogtam kezeimbe a körömlakkokat, és hosszas gondolkodásba estem. - Mindkettő?Nem is tudom... - 'komoly' problémám megoldását a telefonom hangja zavarta meg, amiből üvöltött egyik kedvenc Nirvana számom. Gyorsan a telefonért rohantam, közben 'ügyelve' arra,hogy a lábamat beleüssem az ágy szélébe.
- Igee-áu?! 

- Minden rendben? - szólalt meg Brad a vonal másik végéről.
- Persze, csak beütöttem a lábam. Mi a helyzet? - kérdeztem, közben még mindig fogdostam a lábam, és próbáltam valahogy csökkenteni a fájdalmat.
- Tudod, ma lesz a koncertem, a bandámmal. Akkor jössz? - hirtelen fejemhez csaptam a tenyerem - már nem is fájt a lábam -.
- Úramisten, teljesen kiment a fejemből! Anyukám nem enged el sehova, lebuktunk.. 

- Szökj ki az ablakon. 

- Az nem menne. 

- Dehogynem, 10 perc és ott vagyok. - ezzel kinyomta a telefont. 

Hosszas percekig csak néztem a telefont, azon gondolkodva, vajon komolyan mondta? De mikor egy kis kő csattant az ablakomhoz, tudatosult bennem,hogy komolyan gondolta.
- Ugorj!- utasított Bradley.
- Te megvesztél? És ha lebukunk?
- Gyáva vagy! - mosolygott Brad pimaszul.
- Nem vagyok gyáva! Adj pár percet, átöltözök. - ezzel felhajoltam az ablakból és valami rendes ruhát kerestem. Nem tudtam mi lenne egy ilyen alkalomhoz illő. Újabb kő pattant az ablakomhoz, amikor már hosszas ideje csak álltam a szekrény előtt.
- Mi van már? - néztem ki idegesen.

- Sietnél?
- Mit vegyek fel? - Bradley a szemét forgatta erre a kérdésre.
- Amit akarsz. - ezzel vissza tért telefonja nyomkodásához.
Pár perccel később össze is szedtem magam. Nem gondoltam volna, hogy komolyan ezt fogom valaha tenni. Nem akartam, féltem,hogy anyukám rájön,hogy kiszökök, de egyben még is hajtott a vágy afelé,hogy kiugorjak. 

- Bradley, ez élet veszélyes, nem fog menni! - suttogtam eléggé hangosan. 

- Bízz bennem, elkaplak.

- Az emeleten vagyok, és ha nem kapsz el? 

- Ugorj már!

Becsuktam a szemem, gondolkodtam egy percet, majd egyik lábamat kiraktam az ablakon. Majd a másikat is. Bradleyre pillantottam, aki türelmetlenül várt lent.

- Hát, most vagy soha! - ezzel levetettem magam az ablakból.