02.Chapter

Sziasztok, szóval, hosszú idő után (sajnálom) meghoztam a második fejezetet is! Nos, próbáltam minél izgalmasabbra, eseménydúsabbra írni, hát, hogy mennyire sikerült annak, azt majd ti eldöntitek!:) Köszönöm a pipákat, és az új féliratkozókat!x Nem is mondanék több mindent,
jó olvasást!:) 

Bonnie.xx

- Nyugi, megvagy! – nevetett Bradley. Csak pár másodperccel később tudtam ténylegesen felfogni, hogy elkapott. Lassan kinyitottam a szemem, és Bradleyvel találtam szembe magam. Két kezem a vállán pihent, míg ő a combjaimat fogta. Így kapott el. Felnéztem a nyitott ablakra, majd vissza Bradleyre, aki még mindig szüntelenül mosolygott.

- Akkor, esetleg.. leraknál? –kérdeztem.

- Oh persze.

Elindultunk a fekete autó felé, ami a járdán állt, benne a többi bandataggal. Bradley kinyitotta nekem az ajtót, és beszálltam hátra Tristan és Connor mellé. Őket igazán nem ismertem, de nem is szándékoztam a baráti körükbe tartozni, csak Bradley miatt viseltem el őket, és ezt ők is, én is, sőt még Brad is tudta.  Az út halálos csendben telt el, a zene a rádióban üvöltött, de a kocsiban senki nem szólalt meg, talán csak egyszer-kétszer James mondott valamit, mire mindenki rászólt, hogy az útra figyeljen.

- Minden rendben? – kérdezte Bradley, aki a visszapillantó tükörből nézett rám. Mosolyogva bólintottam, de az igazság az volt, hogy borzasztóan zavart már-már az aurámba mászó fiú mellettem. Istennek köszönetet mondva másztam ki az autóból, amikor megérkeztünk a Night’s klubb elé.

- Nekünk most mennünk kell, behangolni a dolgokat meg mi egyéb..

- Ne aggódj, elleszek. - ezzel ott hagytam Bradleyéket és sietősen a klubb bejáratához igyekeztem.

Nem voltam meglepve, amikor beérve a klubba, csak fiatalokat pillantottammeg, közöttük jó sok olyat, aki egy iskolába jár velem.

- Legalább van pár ismerős arc – motyogtam magamban, s átfurakodtam a nagy tömegen, akik valamiféle ’robot’ zenére táncoltak. Néha kaptam egy-két ’ Hé, vak vagy? ’ beszólást, amikor bele ütköztem az emberekbe, de a végén sikeresen eljutottam a bárpulthoz, ahol tökéletesen kiláttam a színpadra. A kólámat szürcsölgettem miközben próbáltam kizárni a körülöttem lévő pocsék zenét, a sok izzadt embert és a hatalmas nagy biztonsági őröket.

- Hé, arrébb mennél? Ez a mi helyünk! – zavartak meg a nem épp izgalmas tevékenységemben. Meg sem tudtam szólalni, csak felálltam, és elsétáltam, ott hagyva a 4 fiút, aki az előbb küldött el. Ismertem őket, de csak úgy látásból. Ők is valami banda, egy suliba járunk, de ők a ’menőbb’ réteg közé tartoztak, míg én az ’aljanép’ közé, így lehetetlenség volt, hogy a barátjuknak tekintsenek. Nem mintha akarnám. Kerestem egy másik helyet, ahol szintén láthattam a színpadot, közben az emberek lökdöstek, aminek következtében jó párszor kilöttyintettem a kólámat. Épp le tudtam ülni, amikor hirtelen az egész teremben felcsendült Bradley hangja, és elkezdődött a koncert...

 ○○○

- Jaj, ez nagyon jó volt! – öleltem meg a barátomat, amikor végeztek.

- Helló, mi vagyunk a(z) 5 Seconds Of Summer – szólalt meg a színpadon a következő banda. Pontosabban, akik elküldtek a helyemről. Azonnal elkezdtek valami lassú számot, mire mindenki felsikított a közönségből.

- Fúj! – kiabált be Tristan és James minden hangot túlkiabálva. 

- Ezt meg miért? – kérdeztem nevetve. 

- Majd elmondom – mondta Bradley, majd kezemnél fogva kihúzott a klubból. 

                                                                                               ○○○

- És, most hogy megyek be? – álltam a ház előtt.

- Nem hoztál kulcsot? Gratulálok! – mondta Connor.

- Elfelejtettem.

- Kopogj be!

- Mássz be!

- Az ablak még mindig nyitva van! – jöttek az „értelmes” ötletek.

Nehezen, de elküldtem a fiúkat, mondtam nekik, hogy majd a pinceablakon bejutok. Az ötlet nem volt rossz, eltekintve, hogy éjjel 3 óra lehetett, és vak sötét, amitől már alapból kiráz a hideg. Hátra mentem, oda ahol található a pincének az egyetlen kis ablaka. Lábammal kirúgtam a zárat, így az ablak, hangos nyikorgások közepette kinyílt. Elővettem a telefonom, zseblámpa gyanánt. Bedugtam az egyik lábam, majd a másikat, így félig bent voltam. Már csak le kellett ugranom. Ami talán az egyik legnagyobb félelmeim közé tartozott. Visszagondoltam arra, amikor az ablakból ugortam le pár órája. Ez végül is ugyanolyan. Csak itt nem fog Bradley várni, hogy a karjaiba zárjon. 

- Gyerünk Zoe – nem tudom, mikor szokok le erről, hogy magamat biztatom – menni fog, nem is olyan nagy táv. 1,2. – a háromig még kellett volna egy kicsi, esküszöm kimondtam volna, de ekkor valaki hátulról lelökött, így leestem a sötét pincébe. 

- A francba! - lassan felálltam, a fejemet fogdosva, közben szememet a telefonom keresésére indítottam.

- Hahó, van ott valaki? – kérdeztem, természetesen válasz nem jött. – Áu - mondtam még halkan, majd folytattam telefonom keresését.

Lassan indultam fel a lakásba, immár a telefonommal együtt. Nem akartam semmi hangzavart csapni, ha anyám felkelne, először is rablónak hinne, és talán ha „szerencsém lenne” leütne egy baseball ütővel, utána meg rájönne, hogy én vagyok és életem végéig szobafogságra ítélne. Nehéz volt eligazolódni a pincén, főleg sötétben, így csak az érzéseimben tudtam bízni, s az alapján tájékozódni.

- Kérlek, add, hogy itt legyen a kijárat! – ekkor hirtelen egy durva csörömpölés hallatszódott mögülem. Ledermedtem. Nem tudtam eldönteni, hogy fussak vagy maradjak, mivel lábam nem volt képes megmozdulni, így az utóbbi mellett döntöttem. Álltam egy helyben, a szívem a torkomban dobogott, a víz vert, s minden egyes kis neszre felfigyeltem. Vártam, hogy valaki előjöjjön a sötétből, s végleg végezzen velem. A pinceablakra visszatekintettem, ami be volt csukva.
- É-én nyitva hagytam – suttogtam. Újabb csörömpölés. Szememet becsuktam, és már biztos voltam benne, hogy csak perceim vannak vissza.

- She need’s a Wild Heart – kezdtem el halkan énekelni, ezzel nyugtatva magam. Eléggé fura, de tényleg megnyugtató volt. Közben arra gondoltam, milyen lesz, amikor holnap reggel megtalálják itt a holttestemet.

Az újságokban vezércikként ’A lány, aki kiszökött a barátja koncertjére, majd megölték.’ hát eléggé fájdalmasan hangzik…

01.Chapter

Helló Cuties! Elösször is, köszönöm, a sok-sok feliratkozót, úristen nem sokára 100! Hihetelenek vagytok srácok! Köszönöm a sok sok pipát, a kommenteket, és a díjat is! Fantasztikus,hogy ennyien kiváncsiak vagytok a történetre.Remélem nem okozok csalódást! Szóval, meghoztam az első fejezetet, ebben csak Bradley fog még szerepleni, Luke csak késöbb, ( a második részben,lel) fog bejönni a történetbe. Remélem nem lett túl unalmas! Kicsit hosszú lett, remélem ennek ellenére elfogjátok páran olvasni! Nem is mondanék mást, jó olvasást, csók<3
p.s.: a formázás a Blogger miatt eléggé gáz, kicsit zavaró is.sajnálom.x

Bonnie.x

*2 évvel előtte*

- Bradley gyere már! - sürgettem barátomat, aki mögöttem loholt, csurom vizesen.

- Hát veled meg mi történt? - kérdezem nevetve,miközben végig néztem rajta.

Bradley beszédre nyitotta száját,de nem jött ki rajta semmi hang - egyenlőre -, karját kitárta.

- Tudod, valaki egyedül hagyott a pataknál! - emlékeztetett. Igen, talán elfelejtettem,hogy ő is ott van,lehet segítenem kellett volna neki.

- Gyere már, nem érünk rá! - fogtam meg a kezét,és felfelé húztam az ösvényen.

- Minek hoztál ide?

- Fogd már be, elriasztod az állatokat! - emlékeztettem,hogy egy erdő közepén vagyunk. Hogy miért? Ez a rejtek helyem. Ha egyedül akarok lenni, mindig eljövök ide, és csak nézek ki a fejemből, hallgatom az állatok halk neszét, és a kis patakok csobogását. Eddig még senkinek nem mutattam meg ezt a helyet, de a legjobb barátomnak megakartam, ezért elhoztam.

Kézen fogva mentünk fel a hegy tetejére, ahol kilátással lehettünk egész Bibery-re. Bibery a hely, ahol lakom. Anglia egy kis falva. A falut körbe öleli az erdő, ami néha csodálatos néha pedig már zavaró.

- Hű, ez gyönyörű - szólalt meg Bradley,miközben szemével kémlelte a kilátást. Leültem a sziklára törökülésbe, és megvártam amig Brad is csatlakozik.
- Miért hoztál el ide?
- Megakartam neked mutatni ezt a helyet. Ha esetleg egyedül akarsz lenni, ide feljöhetsz. Egyedül lehetsz. Elzárva a világtól, senki nem zavar. Sőt, még tér erő sincs - mutattam neki mosolyogva a telefonom. 

 ○○○

- Megjöttem! - csaptam be magam mögött az ajtót. Cipőmet lerúgtam a sarokba és indultam is fel a szobámba. Az erdőn kívűl a szobám a másik hely, ahol egyedül tudok lenni. Hosszú hajamat megfogtam, és az egyik vállamra hajtottam, közben telefonomon pötyögtem. Amikor benyitottam a szobámba, anyukám ült az ágyamon.

- Mit akarsz? - kérdeztem.

- Hol voltál? 

- Mondtam,hogy Bradleyhez kell mennem!

- Miért? 

- Iskolai feladat - forgattam a szemem, mintha ez nem lenne ennyire nyilvánvaló.Persze, az igazság messze állt ettől, de máshogy el se mehetnék itthonról,hogyha nem hazudnám azt,hogy valami közös projekten 'dolgozunk'.

- Felhívtam Bradley anyukáját, és azt mondta, se ő se te nem vagytok ott, sőt, Brad azt mondta, hogy ti ide jöttök ' iskolai feladatot csinálni' - az utolsó három szónál nyuszi fület mutatott kezével. 

'Istenem Bradley, te sem tudtál volna jobb hazugságot kitalálni!' -mondtam magamban, közben azon pörgött az agyam mit találjak ki.

- Ö .. mi csak.. ehm - makogtam, de tudtam, innen nincs vissza út. 

- Zoe, azt hittem te sose hazudnál nekem! - remek, megint elérte, hogy nekem legyen bűntudatom miatta. 

- Ha megmondtam volna,hogy hova megyünk, el sem engedtél volna kapásból! 

- Hát most már sehova nem mehetsz el! - ezzel becsapta mögöttem az ajtót. 

Szememet becsuktam és elkezdtem számolni. ' 1, 2, 3, 4, 5, 6 ....'  Éreztem, hogy kezdek lenyugodni, szívverésem vissza állt a rendes tempóba, és a fülem sem csengett már olyan borzasztóan. Ezt a módszert még mama tanította nekem, azóta folyamatosan használom, és láss csodát, be is vállik. Leültem az ágyra és gondolkodtam. Nem volt kedvem semmihez, csak ültem és néztem ki a fejemből. Hol a falon a repedezéseket,hol pedig a szőnyegből kiálló szálakat nézegettem. Érdekesnek tűntek.Fél óra semmit tevés után elhatároztam, hogy kezdek valamit magammal. Na persze nem tanulni kezdtem, úgy éreztem, ha fegyvert fognának a fejemhez, akkor se lennék képes történelmet tanulni. Mi szükség van rá? Valaha is hasznát fogom venni ezeknek a baromságoknak, vagy csak úgy idő töltésből kell ott lennem mindennap az iskolában? Azt hiszem, erre a kérdésre sose kapom meg a választ.

 ○○○

- Gyerünk Zoe, válassz! Kék vagy zöld? - fogtam kezeimbe a körömlakkokat, és hosszas gondolkodásba estem. - Mindkettő?Nem is tudom... - 'komoly' problémám megoldását a telefonom hangja zavarta meg, amiből üvöltött egyik kedvenc Nirvana számom. Gyorsan a telefonért rohantam, közben 'ügyelve' arra,hogy a lábamat beleüssem az ágy szélébe.
- Igee-áu?! 

- Minden rendben? - szólalt meg Brad a vonal másik végéről.
- Persze, csak beütöttem a lábam. Mi a helyzet? - kérdeztem, közben még mindig fogdostam a lábam, és próbáltam valahogy csökkenteni a fájdalmat.
- Tudod, ma lesz a koncertem, a bandámmal. Akkor jössz? - hirtelen fejemhez csaptam a tenyerem - már nem is fájt a lábam -.
- Úramisten, teljesen kiment a fejemből! Anyukám nem enged el sehova, lebuktunk.. 

- Szökj ki az ablakon. 

- Az nem menne. 

- Dehogynem, 10 perc és ott vagyok. - ezzel kinyomta a telefont. 

Hosszas percekig csak néztem a telefont, azon gondolkodva, vajon komolyan mondta? De mikor egy kis kő csattant az ablakomhoz, tudatosult bennem,hogy komolyan gondolta.
- Ugorj!- utasított Bradley.
- Te megvesztél? És ha lebukunk?
- Gyáva vagy! - mosolygott Brad pimaszul.
- Nem vagyok gyáva! Adj pár percet, átöltözök. - ezzel felhajoltam az ablakból és valami rendes ruhát kerestem. Nem tudtam mi lenne egy ilyen alkalomhoz illő. Újabb kő pattant az ablakomhoz, amikor már hosszas ideje csak álltam a szekrény előtt.
- Mi van már? - néztem ki idegesen.

- Sietnél?
- Mit vegyek fel? - Bradley a szemét forgatta erre a kérdésre.
- Amit akarsz. - ezzel vissza tért telefonja nyomkodásához.
Pár perccel később össze is szedtem magam. Nem gondoltam volna, hogy komolyan ezt fogom valaha tenni. Nem akartam, féltem,hogy anyukám rájön,hogy kiszökök, de egyben még is hajtott a vágy afelé,hogy kiugorjak. 

- Bradley, ez élet veszélyes, nem fog menni! - suttogtam eléggé hangosan. 

- Bízz bennem, elkaplak.

- Az emeleten vagyok, és ha nem kapsz el? 

- Ugorj már!

Becsuktam a szemem, gondolkodtam egy percet, majd egyik lábamat kiraktam az ablakon. Majd a másikat is. Bradleyre pillantottam, aki türelmetlenül várt lent.

- Hát, most vagy soha! - ezzel levetettem magam az ablakból.

00.Prológus

Hideg van. Ennyi az összes amit érzek, de azt hiszem,most ez a legkisebb gondom. Egyedül maradtam, teljesen. Úgy érzem, örülnöm kellene, hiszen erre vágytam. De most, hogy ő nincs itt még is, rossz. Hiányzik.Hiányzik az érintése, az illata, a hangja.. egyszóval. Minden, ami ő. 

- Édesem, indulhatunk? - guggol le mellém. Kezét vállamra helyezi, hirtelen megugrom érintésétől. 

- É-én, én nem akarok elmenni - nézek rá. Szemében megszánást látok, amit utálok, de nincs erőm azt mutatni,hogy minden rendben van. Tudom, és ő is tudja, hogy semmi sincs rendben. 

- Hiányzik - suttogom halkan, s szememből azonnal folyni kezdenek a könnyek. Ő csak sóhajt egyet, tudom,hogy nem szereti őt, sőt, ki nem állhatja, és azt is tudom,hogy most legszívesebben kinyírná, ha megtalálná. De nem szól semmit, csak átölel. Mellkasán zokogom,és az összes emléket vissza idézem. Mindent, amit vele töltöttem.
- Indulnunk kell! - mondja, miközben egy puszit nyom fejem tetejére. Nem akarok elindulni, nem akarom őt itt hagyni, a probléma csak az, hogy ő ezt már előbb megtette, minden ami itt maradt belőle az az emlék. Lassan felállok, és egy utolsót szippantok a pulcsija illatából, majd leveszem, és az ágyra helyezem. Megfogom Bradley kezét, és elindulunk, ezzel itt hagyva mindent..

∞

Szóval Helló, ennyi lett volna a prológus, ez a kis rész, amit most olvastatok, ez a jövőben játszódik, az első fejezet, ezelött kettő évvel fog játszódni. Remélem tetszett:)x
Ha tetszett pipáljatok, irjatok megjegyzéseket, és iratkozzatok fel!:)
Bonnie.x